7.fejezet

Nagyon régen voltam itt. Nagyon sajnálom. De nem mentegetőzöm,szerintem felesleges lenne. Meghoztam a folytatást és megpróbálok havonta legalább egy fejezettel jelentkezni. Már ha már nem is olvassátok a trilógiát. Kedves Névtelen,lehet csalódni fogsz,mert megbontottam a cselekményt,de remélem így is olvasható lett. Nem koptatom tovább a billentyűzetet feleslegesen. Jó olvasást,remélem elnyeri a tetszéseteket! puszi :)

A szám kiszáradt,a tenyerem izzadt,a szívem a torkomban dobogott és egy gondolat ott motoszkált az agyam egy hátsó zugában. Mint egy folyamatosan zümmögő légy. De nem vettem róla tudomást. A másodperc törtrésze alatt jéghideg nyugalmat erőltettem magamra. Hűvös mosollyal nyugtáztam a déli szépség kérdését,s miközben válaszoltam,hátradobtam a vállam fölött a hajamat.
- Igen. Éppenséggel segíthetne. Carlisle Cullent keresem. Itthon van?
A nő magas volt,jóval fölém nyúlott. Bőre a vámpírok sápadtsága alatt kreol barna volt,haja szénfekete,szemei mély bársony vörösen mértek végig. Számára nem voltam több,mint egy ember. Hiszen a vérszívó jegyeket észre sem vettem volna,ha nem éles a látásom. A szívem ütemesen pumpálta a vért,smink volt rajtam,amivel egy magafajta sosem bajlódik. Bőröm melegséget sugárzott rá. Nehezen ismerszik meg egy boszorkány és/vagy egy valkűr,főleg avatatlan szemeknek. S volt egy olyan gondolatom,hogy ez a messze földről ide tévedt vampirella nem hogy nem látott még más természetfeletti lényt a fajtáján kívül,de nem is hallott rólunk.
- Egy pár pillanat és szólok neki. Esetleg megmondjam,ki keresi?
- Persze. Lizzy Evelyn Reid. A kislány miatt jöttem.
A nő egy alig hallható "o" kíséretében újra végigmért,majd kétkedve eltűnt egy lépcsőn.
Kivételesen jó kislányként ácsorogtam a küszöbön,amíg sietős léptek nem hangzottak fel. Újra bekukucskáltam a házba. És egy döbbent szempárral találtam szemben magam.
Azt hiszem,utolért a skizofrénia. Olyasmit éreztem,mint mikor Alice és Jasper megjelent a lakásomon. De ez valahogy azért mégiscsak más volt. Hiszen Carlisle semmit sem ártott nekem. Talán annyit,hogy nem állította meg a gyerekeit,mikor elhagytak. Csak hogy legalább elbúcsúzhassam tőlük. De ebben igazán nem ítélkezhetem. Lehet,hogy megpróbálta Little Madisonban tartani őket,de Alice és - főleg - Edward mindig is rettentő makacsak voltak. És önzőek.
Úgy éreztem,belülről tép szét a vívódás.
Át akartam ölelni egykori fogadott apámat és mint egy kisgyerek,aki a papája ölébe fészkelte magát,hogy védelmet találjon,elsírni a bánatomat. Sosem éreztem még ekkora késztetést,hogy valakinek a karjaiba vessem magam. Világ életemben - oké,csak tíz évig - apás lány voltam. Ha bármi történt,a papához futottam elsőként,hogy panaszkodjak és erős karjai közt megfürdőzzem a szeretetében. És soha senki sem hiányzott még annyira,mint apu. Talán Edward vetekedhetett vele,de az nem ugyanaz. Apu az apu,Edward meg egy tapló.
De emellett üvölteni akartam,leordítani a fejét,hogy hogyan is hagyhatta,hogy ezt tegyék velem a kölykei?! Hiszen ő a családfő! Az ő felelőssége lett volna megakadályozni mindezt!
Egy halk,hitetlenkedő suttogás rángatott vissza az érzelmi viharomból a valóságba.
- Lizzy?
- Szervusz,Carlisle. Rég találkoztunk. - A combom takarásában ütemesen szorítottam ökölbe a kezem. Magamhoz akartam térni. Senkinek semmi köze ahhoz,hogy hogyan is érzek. Az érzelmeim az enyémek! Még egyszer nem fogják felhasználni ellenem.
- Igen - húzta el egy pillanatra a száját,de a kíváncsiság felülkerekedett rajta. - Mi járatban vagy itt?
- Először is bemehetnék?
- Oh,igen,elnézést. - Arrébb lépett,hogy elférjek én is. Beléptem a lakásba. A látottak alapján az étkezőben tartózkodtunk. Hosszában egy súlyos mahagóni asztal terült el,legalább tizenöt személyes,de ha akarnák,húszan is el lehetne férni. Nem mértem fel minden négyzetcentijét a szobának. Egyenesen a férfi felé fordultam és a szemeibe fúrtam az enyémeket. Jegességet mutattam,de legbelül forrongtam. - Mit tehetek érted,Lizzy?
- A kis félvér miatt jöttem. Alice küldött.
Lényegre törően fogalmaztam. Nem akartam,hogy félre értés essék.
- Itt maradok,amíg szükség van a segítségemre. De semmi több. Csak a gyerek miatt teszem,mert ő nem tehet semmiről,ami a múltban történt. - A kezemet nyújtottam,hogy ő is benne van-e.
Carlisle elképedve bámult rám.
- Alice jól van?
- Semmi baja. Jasperrel körülbelül egy hete jártak nálam.
A vámpír tenyerét az enyémbe csúsztatta,miközben bólintott egyet. De kézfogás helyett magához rántott,s hirtelen átölelt. Meglepődtem és el akartam tolni magamtól,de aztán megláttam,hogy ki áll Carlisle háta mögött. A fájdalmas,tompán fénylő szemekben valami halványan kezdett derengeni. Mintha egy rég elveszett érzés próbálna újra érvényesülni.
- Hiányoztál,Lizzy.
Kinyújtottam a karom,a Rosalie hozzánk szaladt. Már nem akartam ellökni magamtól,hanem jóleső érzéssel simultam a két vámpír ölelésébe.
- Ti is hiányoztatok nekem.
És akkor,ott megértettem. Ez a 8 év nem csak nekem fájt. Rosalie szemében az elveszett érzés maga az élet volt. S miattam derengett fel benne a remény egy apró szikrája.
Úgy éreztem végre haza értem.